Aliz Előrebocsátom, hogy generációkra visszamenőleg “gyűjtögető”, “majd jó lesz még valamire”, “ne dobd ki, mert akkor rögtön szükséged lesz rá” családból származom (igaz, csak az egyik ág ilyen, de én pont ezt örököltem).
Szóval, aki nem tartozik ebbe a “hörcsögtípusba”, az nagyokat fog unatkozni, javaslom más oldalak meglátogatását – és ne mondja senki, hogy nem szóltam…
Rengeteg mindent halmoztam fel már gyerekkoromban is: külön gyűjteményem volt csokoládépapírokból, matricákból, bélyegekből, bogarak-rovarokból, zsebnaptárakból, füzetekből, kulcstartókból (pedig kulcsom sem volt még csak 1 db) és még sorolhatnám.
Aztán ahogy egy kis pénzt kezdtem keresni, könyveket vettem minden mennyiségben (mondjuk becsületemre legyen mondva, hogy nagy részüket el is olvastam, volt amelyiket többször is), majd ruhákat, cipőket, bizsukat, írószereket (írószerbolt-rajongók most talán felsóhajtottak. Igaz, hogy megáll az idő, ha egy gazdag kínálatú írószerboltba bejut az ember?) és még ezt is sorolhatnám. Sajnos a pénzem nem gyűlt gyorsabb ütemben, mint ahogyan költöttem, így a kis jövedelmem hamar elvándorolt a fent említett dolgokra.
Aztán valahogyan a sok “spirituális” információ egyszer csak letisztult (vagy csak az agyam telítődött, ezt nem tudni) és ebben az évben valami megváltozott bennem. Megértettem a szó legnemesebb értelmében, hogy a dolgaim felhalmozásával valamit kívülről akartam pótolni. Betömni valamivel azt az űrt, hogy soha nem elég, valami hiányzik – természetesen sohasem az a valami hiányzott a boldogságomhoz, amit éppen megvettem. “Kívülről” sohasem pótolható ami belül hiányzik!
Aztán egyszer csak “varázsütésre” elmúltak a vásárlós napjaim (ahogyan Forrest Gumpnak a futós napjai). Persze ez csak a jéghegy csúcsa lehetett, az egész folyamat tutira zajlott már bennem egy jó ideje és annak része kellett hogy legyen a felhalmozás is, különben nincs az az ezoterikus tanító, akinek elhittem volna, hogy ez így nem jó. Meg kellett tapasztalnom.
No, de a lényeg a lényeg: a váltás megtörtént! Simán bemegyek már úgy boltokba, akár leértékeléskor is, hogy nem veszek semmit, mert már érzem, hogy nem kell és üres kézzel távozom. Felszabadító érzés, amit csak az tudhat, aki járt már a másik oldalon…
Azokkal a dolgaimmal azonban, amiket hosszú évek kemény munkájával felhalmoztam és jó részükről már el is feledkeztem, azokkal továbbra sem tudtam mit kezdeni. Halogattam, tologattam magam előtt, hátha “csoda” történik és “megoldódik” magától ez az egész felhalmozás.
A folytatásban elmesélem, hogy mégis akkor mi a csudát is csináltam, amikor már nagyon elegem lett (nyomott annyira az a bizonyos “szög) és természetesen nem oldódott meg a dolog “magától”…