Judit Két adag zöldteás desszertet ettem este fél tízkor, ami igencsak meggondolatlan húzás volt részemről (de jó magyar révén ugye nem hagyom ott, ha meg is lehet enni…) így aztán fel vagyok pörögve rendesen és ez a téma már nagyon régóta érlelődik bennem, így hagyom, hogy most kijöjjön…
A címben szereplő aranykaki képmutatást takar az én olvasatomban, hiszen ha ürüléket arannyal vonunk be, attól az még belül ürülék marad, hiába az arany máz. (vagy aranycsillám, kinek-kinek ízlése szerint)
Régebben én is aranykakiként éltem az életemet, mert annyira meg akartam felelni az elvárásoknak és az általam vélt/valós normáknak, hogy belül szenvedtem, nem voltam igazi és kívülre pedig egy másoknak tetsző arany mázat próbáltam felkenni.
Ezzel több baj is volt: nagyon kényelmetlen volt mást mutatni, mint amit éreztem, vagy nagyon nehéz (néha lehetetlen) volt nem kimutatni, amit éreztem. Emelett még igen fárasztó is volt mindig mindenre figyelni, saját belső hangomat pedig elnyomni. Soha nem tudtam igazából kialudni magamat, mert azon agyaltam, hogy vajon aznap mindent jól csináltam-e. Nagyon nem érte meg, mert azt a rengeteg értékes energiát akár jóra is fordíthattam volna, de ehhez ugye kellett a felismerés, hogy eddig mennyire félreértelmeztem a magammal szembeni őszinteséget.
Ha valaha is éreztétek kényelmetlenül magatokat egy másik ember jelenlétében, az nagyon jó eséllyel azért volt, mert az illető mást mutatott, mint amit belül érzett vagy gondolt és ebből származott a feszültség. Lehet, hogy ő sem volt ennek tudatában (sokan ezt olyan régóta és annyira nagy meggyőződéssel csinálják, hogy el is felejtik, hogy ez mekkora butaság és hogy lehetne másképpen) és már fel sem tűnt neki, hogy valami nincs rendben.
De mi visz rá embereket, hogy ennyi sok drága jó energiát fölösleges képmutatásra pazaroljanak? Valószínűleg a megfelelni vágyás, és hogy szeressék és elfogadják őket. Réges-régen, hogy ha valaki szembe ment a közösség akaratával, azt kiközösítették és az élete múlhatott rajta, mert egyedül nem biztos, hogy képes volt túlélni a vadonban. (vagy akár ki is végezték, hogy ne is legyen ideje ezen gondolkodni)
Ez a programozás máig él bennünk és talán ezért igyekszünk mindenkinek megfelelni, hogy nehogy “kitegyenek a falu szélére”, hogy aztán oldjuk meg a fene nagy individualizmusunkkal az életünket egymagunk.
Ezzel azért én is tisztában voltam, hogy ez már nem életszerű, hogy bekövetkezzen, mégis igyekeztem mindenkinek megfelelni. Csakhogy ez, ha nem őszinte, akkor azt az emberek megérzik és fordítva sül el a dolog. Hiába jártam a kedvében másoknak, az negédesnek tűnt a szemükben és pont ellenkező hatást váltottam ki.
Minden egészséges embernek van egy beépített radarja az ilyesmire és megérzi, hogy a másik milyen szándékkal közelít: őszinte, avagy csak megvezetni akarja és csak a szép oldalát mutatja, hogy azáltal elérjen valamit.
A fordulópont nálam azzal jött el, hogy egy beszélgetésben meghallottam azt, hogy “Úgyis mindenki magával van elfoglalva” Ez a mondat engem akkor ott szíven talált. Egészen addig a pontig én abban a meggyőződésben éltem, hogy mindenki velem van elfoglalva (mekkora beképzeltség/álszerénység volt ez részemről!!!) és ezért nekem mindenkinek ki kell találnom a gondolatát (mekkora képtelenség) és aszerint alakítani a véleményemet, megnyilvánulásaimat és az érzéseimet, hogy ezeknek megfeleljek és tessek nekik, szeressenek…
Ez a mondat felszabadító volt! Ha mindenki magával van elfoglalva, akkor mit törtem magam? Megérte annyi melót beletolni a képmutatásba? Mi lenne, ha egyszerűen hagynám a saját személyemet felszínre jönni? Végre ki mertem próbálni, hogy milyen érzés is önmagamnak lenni – jelzem: nagyon jó, semmihez sem fogható! Persze ez azért nem ment egyből, de már ez a felismerés fél siker volt az úton.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne fürödjünk többet, ne fésülködjünk, a ruháinkat is kár kimosni, nyugodtan lépjünk rá mások lábára, és különben is kit érdekel, hogy hogyan nézünk ki, vagy mit mondunk. De lássuk be: úgysem fogunk elzülleni, ha egyszer megengedjük magunknak, hogy megnyilvánuljon elnyomott őszinte kis lelkünk. Sőt, sokkal felszabadultabb, nyugodtabb és kiegyensúlyozottabbak leszünk, ami által mindenki szívesebben fogad minket (aki pedig nem, az nyugodtan mehet máshová).
Szóval egy próbát megér: nekem elhihetitek, hogy nem fog összedőlni a világ, hogy ha egyszer megengeditek magatoknak, hogy szabadon és őszintén önmagatok legyetek. Kezdjétek kicsiben, aztán ahogy jönnek a pozitív (és őszinte!) visszajelzések, úgy lehet fokozni, míg nem végül már ez lesz az alapállapototok. Akkor milyen jót lehet aludni, szó szerint az igazak álmát!
Kíváncsian várom, hogy ezzel kapcsolatban kinek milyen élménye volt. Kit milyen “elkapott mondat” indított el a változás útján?
a kép forrása: http://www.dumpaday.com/random-pictures/wtf-pictures-of-the-week-34-pics/attachment/shit-glitter-gold-flakes-in-your-poop/