Aliz Ezt a történetet anya mesélte, természetfilmben látta (forrását már pontosan nem tudta megmondani). Az önállósodásról szól és szerintem nagyon szép.
Adott egy madár, ami sziklaszirtre fészkel. Amikor a kicsinyei már elég nagyok, akkor kilöki őket a fészekből és ahogy zuhannak, megtanulnak repülni. Eddig még nem is nagy szám a történet.
Azonban az anyamadárnak mérlegelnie kell, hogy MIKOR löki ki a fiókáit, mert három lehetőség közül kettő halálos a kicsiknek:
- Ha túl korán teszi meg, akkor még az izmaik nem erősek eléggé a repüléshez és lezuhannak.
- Ha viszont túl későn, akkor a fiókák annyira meghíznak, hogy a súlyukat nem bírja el a szárnyuk és szintén elpusztulnak.
- Ha jól ítéli meg, akkor a kicsik már éppen elég erősek, de még nem híztak el, hogy tudjanak repülni és akkor sikerül nekik.
Ezt továbbgondolva és magunkra, emberekre vetítve azt vontam le ebből, hogy a szülőknek kell “kilökniük” a kicsinyeiket, ideális esetben számukra éppen jókor. Ha túl hamar történik meg, akkor még nem alkalmasak az önállóságra, ha viszont túl sokáig “táplálták” őket, akkor meg már késő (persze sohasem lehetetlen)
Szerintem nagyon nehéz ezt megítélni és valóban elég erősnek kell lenni meglépni ezt. Mindkét fél részéről. Minden más a későbbiekben erre az autonómiára fog épülni. Ha ez nincs meg, akkor a határok elmosódhatnak és az egyén nem tud majd boldogulni az életben.
Azaz csakis egyetlen út a járható és egészséges, az pedig a harmadik verzió, amikor is az “anyamadár” jókor löki ki a kicsiket, hogy azok megtanuljanak önállóan repülni és élni a saját életüket.
Kinek mi a tapasztalata a szülőktől való leválásról és az önállósodásról?
kép forrása: http://www.borzsony.org/publikaciok.php