Aliz Nagyon szeretek tanfolyamokra járni (és mellé önfejlesztő könyveket olvasni). Ott ugye lelkes még mindenki, bármit is szeretnél elérni, fejlődni, ott még 200%-ig elhiszed, hogy megfogtad az Isten lábát és nagyon jó lesz ezentúl. Aztán jön az a bizonyos mondat: …nagyon szép eredményeket ér ez az, aki naponta 5-10-15-20 percet GYAKOROL!!!és a tudását kipróbálja a mindennapokban…
Na ez nekem, aki főleg csak a fejemben éltem, nagyon nehéz volt. Minden simán ment elméletben, el is tudtam képzelni, bele tudtam élni magamat, örülni tudtam a jövőbeli sikereimnek, el voltam szállva milyen jó is lesz, de ha a megvalósításról volt szó, akkor ott megbuktam és az eredmények sem jöttek, csak a rakás bűntudat (amiért még én fizettem!!!), hogy ez nekem nem megy.
Szépen lassan aztán kezdtem kijönni a “fejemből”, amit ezúton köszönök Mártinak is (Hajzer Márta – Lélekhang terápia – http://www.personalmonta.hu/), és elindultam lassan de biztosan a megvalósítás útján.
Először csak a naplót írtam szorgalmasan (ami valahol véleményem szerint félúton lehet a fejben élek és a csinálok/teszek is valamit) majd alkalmazni kezdtem a megtanultakat kicsit hosszabb távon is, mindig kicsivel tovább és tovább.De a végén mégis mindet “feladtam”, leghosszabb kitartásom 3 év volt.
Főleg azok mentek jól, amihez egyszer, maximum kétszer kellett odatenni magam és “átbillent” vagy beláttam, megértettem, felfogtam és azontúl már magától másként ment a gyakorlatban.
De amiket napi szinten kellett volna csinálni, azok elkoptak. Fő félelmem az volt (illetve még nem sikerült 100%-ig felszámolnom, de már jó úton vagyok) hogy tegyük fel, hogy odateszem magam, csinálom, mint a kis-angyal a gyakorlatokat, de mégsem sikerül elérnem a célomat és “kárba vész” vagy végig rossz irányba megy el az a sok befektetett idő és energia. Pedig az energia sohasem vész el – de ez akkor sem vigasztalt…
Sokszor az volt a buktató, hogy az utat magát, azaz a napi gyakorlatokat, nem élveztem. Ami pedig nyűg, attól igyekszik az ember megszabadulni, akármennyire is meg tudjam magyarázni magamnak, hogy ettől milyen jó lesz nekem (majd egyszer).
Itt valahol a megoldás az lenne, hogy felfedezzem a gyakorlatokban mi a szép, mi az élvezetes, mit lehet kisebb változtatásokkal örömtelivé tenni. Plusz emellett még felszámolni azokat a korlátokat, amik miatt mindig a “belső kis ördög” győz, hogy hagyd abba, csinálj valami sokkal szórakoztatóbbat, nem éri meg, úgysem tudsz kitartani a végéig…
De nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, hogy Ti hogyan illesztitek be a “gyakorlásokat” a mindennapokba, hogy ne kelljen “rávenni” magatokat, hogy alkalmazzátok is amit megtanultatok?