Archive of ‘test, szellem és lélek’ category

Mértékletesség

Mértékletesség

A 2015-ös év legfontosabb tanítása számomra az volt, hogy meg kell tanulnom a mértékletességet. Még az csak hagyján, hogy meg kell tanulnom, de nekem sokáig fel sem tűnt, hogy ez milyen nagy probléma és hogy milyen sokszor elszalad velem a ló.

 

Nem tudok megálljt parancsolni amikor evésről van szó, nagyon sokszor eltúlzok dolgokat, és ha aggódni kell, akkor is nagyon szépen túl tudom pörögni magam. Meg még sorolhatnám, de ezek a publikus rész…

Persze vannak már részsikereim, mint például, hogy leálltam az öncélú ruhavásárlással (persze visszaestem egy párszor, de ez nálam már akkor is nagy szó), nem veszek már önfejlesztő könyveket (minek, hiszen úgyis mindegyik ugyanarról szól, csak más szavakkal megfogalmazva – simán olvasgathatom a már meglévőket – a végeredmény ugyanaz) és már kemény egy napja nem eszem finomított cukrot…

Illetve itt említeném meg, hogy voltam olyan bölcs, hogy nem szoktam rá a dohányzásra, alkoholra és egyéb drogokra. (óriási vállveregetés, hogy legalább ezekkel nem kell megbirkóznom)

Ami a legnagyobb félelmem, hogy milyen frusztráló is lesz, hogy ha nem eshetek túlzásokba. Illetve eshetek, de hogyan fogom magam ráébreszteni arra, hogy amit a túlzással elérek, az talán rövid távon élvezetet nyújt, hosszú távon azonban nagyon káros. (és itt most nemcsak az erőforrásaim idő előtti kimerítását értem, hanem a túlzások lelkemre gyakorolt negatív hatását is)

Félek a változástól és félek változtatni. Még akkor is ha ez a jelenlegi állapot nem fenntartható. A lényegi üzenet pedig már átment: a mértékletesség az egyetlen józan járható út, semmi másnak nincs értelme. Nem lehet az utat lespórolni, nem lehet a tanulást és a tapasztalást megúszni, nem lehet túlkapásokkal elnyomni a valódi szükségleteket. Nincs értelme elnyomi semmit például túlzott evéssel, mert a másik oldalon úgyis visszaköszön és megbosszulja magát. Csak akkor már másik arca lesz mondjuk elhízás formájában.

Egy korábbi bejegyzésben már említettem egyik kedvenc filmes idézetemet, amit nem szó szerint foglalnék itt össze: Ha a Jóistentől türelmet kérünk, akkor készen adja a türelmet? Nem, hanem alkalmakat, amikor a türelmet gyakorolhatjuk, míg végül türelmesek nem leszünk. Ha összetartást kérünk, akkor egy instant összetartó családot kapunk? Nem, hanem lehetőségeket, hogy megteremtsük szeretteinkkel az összetartozás élményét. Ezt most a saját esetemre lefordítva: ha mértékletességet kérek, akkor rögtön mértéktartó leszek? Valószínűleg nem, hanem olyan élethelyzeteket kapok, amelyekben az arany középutat is választhatom.

Végső soron minden értem történik, a jó is és a rossz is. Az életem egy nagy gyakorlópálya tele megtapasztalandó feladatokkal. A végén pedig hogy fogok neki örülni, amikor majd már magától értetődően hagyom ott a tányéron az utolsó szem krumplit. Vagy ami még jobb, eleve csak annyit szedek a tányéromra, amennyi pont elég. Sem többet sem kevesebbet – miközben érzem hogy jól döntöttem és elég.

Első lépésként tudatosítom magamban, hogy mindenem megvan. A hiány csak egy illúzió. Ha elég mélyen magamba nézek, vagy meditálok, akkor ezt érezni is szoktam. Csak aztán könnyen meg is feledkezem róla a nap folyamán. Ha viszont egy állandó jelenléttel meg tudom őrizni ezt a tudatomban, akkor az már fél siker. Hiszen miért is tolnék repetát (biztos ami biztos alapon), ha egyszer a főétel valóban elég volt?

Nektek milyen módszereitek vannak a túlzások visszaszorítására, akár a végleges feloldására? Hogyan oldjátok az esetleges belső feszültséget a mértékletesség vs. mértéktelenség kérdésében? Kíváncsi vagyok az élményeitekre és tapasztalataitokra.

Elvárás = csalódás

Welcome - the future is now

Amikor kicsi voltam és anya azt mondta, hogy legyek türelmes, ez és ez fog történni, vagy ezt és ezt kapom majd, aztán vagy elfelejtődött vagy nem úgy jött össze a dolog és én akkor tudom, hogy milyen csalódött és mérges voltam.

 

Ugyanez megismétlődött, amikor az egyik barátom megígérte, hogy elmegyünk kirándulni vagy bármilyen más programot, aztán nem jött össze vagy nem úgy jött össze, akkor szintén ugyanezt a gyerekkori csalódottságot éreztem, hogy én nem is vagyok olyan fontos, simán meg lehet rólam feledkezni, illetve van más sokkal fontosabb dolog. Legalább is én így értelmeztem.

Nagyon sokat dolgozom az elvárások elengedésén, de a jelenlegi helyzet mégis azt mutatja, hogy van még mit tanulnom. Egy hozzám nagyon közel álló személy tesz most ezzel próbára. Pl. most megígérte hogy megcsinálunk egy bizonyos dolgot délután, ami nekem nagyon fontos és szívemnek különösen kedves. De aztán elúsztunk a tennivalókkal (amik nekem másodrangúak, mégsem tudtam félretenni) és “hirtelen” fél tizenegy lett. Amikor eszembe jutott, hogy az elkövetkező héten esély sem lesz bepótolni, ugyanaz a harag öntött el, mint gyerekkoromban, miközben tudom, hogy nem szándékosan csinálta és hagyta ki az eseményt.

Ami most nagyon nehéz, az az “idilli állapot” képének az elengedése, és egyszerűen tudatosítani magamban, hogy minden úgy van jól ahogy történik, hiszen, ha másképpen lenne jó, akkor úgy történt volna. Semmi értelme ragaszkodni az érzéseimhez és tulajdonképpen én most azért is érzem magam rosszul és azért is bőgök, mert még mindig ellenállok a “valóságnak”. Nem tudom elfogadni azt ami VAN. Pedig semmi mást nem tehetek az elfogadáson túl. Nem forgathatom vissza az időt, nem győzködhetem a másikat, hogy de igenis csináljuk meg, mert nekem az fontos lett volna. Egyszerűen ez most így történt és kész.

Igazából minden rajtam múlik, és ez sokkal keményebb meló, mint az nekem elsőre tűnt. Hiszen, milyen bagatell dologbak is látszik az elengedés: csak “hagyni” kell, semmi erőfeszítést nem kell tenni!!! Pont ezt viselem olyan rosszul, mert most sokkal könnyebb lenne cselekedni. Szerintem ezt a feszültséget fogom átvinni jövőre a mozgásba. Csak felidézem, hogy milyen rosszul is éreztem magam, amikor feszített belülről az ellenállás, és rögtön könnyebben rá tudom magam venni, hogy cselekedjek, azaz tornázzak vagy fussak. Ott az izmok valamelyest megoldják helyettem a dolgot. Megfeszülnek, majd megpihennek.

Már csak ettől is sokkal jobban érzem magam, hogy ezt összefoglaltam és szavakba önthettem. Igazából a helyzetem egyszerre könnyű és nehéz. Könnyű, mert már nem tehetek semmit és pont emiatt nehéz is elfogadni, hogy már nem tehetek semmit.

Amit tehetek, hogy megkeresem a jelen pillanatban, hogy mi a szép. Mert lehet, hogy az elvárásom képe jól “beködösített” és emiatt nem is igazán láttam meg, hogy ami történt helyette, az sokkal jobb vagy szebb, mint amiért én most egyáltalán fel vagyok háborodva.

Pédául még csak meg sem kérdeztem magamtól: mi a baj? Mi bánt? Lehet, hogy csak több figyelemre = szeretetre vágysz? Biztosan csak úgy és csak akkor lehettél volna boldog, ha az a dolog megtörténik? Ha gondosan megfigyeled, ami történt “helyette” azt valóban megengedted magadnak, hogy átéld? Figyeltél-e arra az eseményre “valójában”? Vagy csak hagytad elsuhanni, kesergések közepette?

Ti fel tudtátok számolni az elvárásaitokat? Hogyan kezelitek ha valami nem úgy történik, ahogyan arra már “felkészültetek”? Hogyan oldjátok fel az ebből fakadó csalódásokat? Kíváncsi vagyok a véleményeitekre.

A kép forrása: http://pszichozona.hu/tudatos-jelenlet-gyermeknevelesben-mindful-parenting/

Valódi segítség

Kínai halász

Biztosan ismeritek a mondást, hogy a rászorulóknak nem halat kell adni, hanem meg kell tanítani őket halászni. Mert ez a valódi segítség, nem pedig az, hogy folyamatos kis adományokkal benne tartjuk őket a szükségben és a függőségben (még ha az számukra kényelmesnek is tűnik, hosszútávon mégis káros)

 

Éppen egy jókora bőgésből jövök, ami abból fakadt, hogy egy hozzám közel álló személy ezt másképpen látja és én ezt nem tudom elfogadni. Mindenképpen kényszersegíteni akartam neki, hogy lássa be: benntart egy hozzá közel álló illetőt a kényelmes “mézmocsárban” azzal, hogy folyamatosan halat (mézet) ad neki. Ezzel pedig mindent adtam, csak valódi segítséget nem. Nagyon nehéz megállnom, hogy ha én látom a megoldást, ne akarjam “átadni”, és felismernem is nagyon nehéz, hogy ha a másiknak a segítségem helyett csak az együttérzésemre van szüksége – hát ezt még gyakorolnom kell.

Természetesen nem éltem át mindazt, ami ehhez vezetett köztük. Fogalmam sincs, hogyan oldanám meg, ha én lennék benne. Viszont egyvalamit tudtam volna adni (HA kéri!!!) a külső szemlélő nézőpontját – amit csak az én szememmel láthatok, és amiből a másik tanulhat, már ha szeretne. Joga van ahhoz is, hogy ha nem kér a nézőpontomból. Mindenkinek szíve joga ezt eldönteni – nekem pedig el kell ezt fogadnom.

Azt viszont már tudom, hogy ebben az adott helyzetben együttérzést kellett volna tanusítanom ahelyett, hogy segíteni akartam volna és helyette akartam volna megoldani ezt a helyzetet. Ezzel pont, hogy halat akartam rátukmálni, ahelyett, hogy megtanítottam volna halászni – már ha kérte volna ezt is. (a bőgésem pedig abból fakadt, hogy ez a téma nagyon érzékenyen érinti, én mégis erőszakos voltam, azaz én egy huszáros vágással megoldottam volna, ő pedig nagyon nem kért az én megoldásomból. Emiatt nálam akkora lett a belső feszültség, hogy ki kellett sírnom…)

Őszintén érdekelne, hogy ki hogyan viszonyulna egy olyan kapcsolathoz, ahol az egyik fél folyamatosan ad, a másik fél pedig folyamatosan kér és elfogad? Első látásra itt az egyensúly igencsak fel van borulva, nem? Valami mégis benne tartja őket ebben a furcsa körben. Kívülről ezt nagyon nehéz elfogadnom és látnom. (természetesen most lehet, hogy ez az ismerősöm már nem fog nekem ezek után beszámolni ezen irányú kapcsolatáról – ami teljességgel érthető, mert még nem akar vagy nem hiszi el, hogy tudna ezen érdemben változtatni)

Általánosságban nézve könnyebb bennemaradnunk egy megszokott, de kihasználó légkörben, mert félünk, hogy mi történik, hogy ha “rendbe tesszük” a kapcsolatot. Vagy félünk, hogy mi lesz, hogy ha nemet mondunk, és a másik (főleg a kihasználó fél) megsértődik és már nincs ránk “szüksége”, hiszen a “forrása” ezzel elapadt. Az adakozó fél pedig azért maradhat benne ebben a megbetegítő kapcsolatban, mert szüksége van arra, hogy felnézzenek rá, vagy hogy valaki függjön tőle. Persze az igazságot nem tudtam meg ebben az esetben, így ezek mind feltevések maradnak.

Szintén eszembe jutott a nézeteink és hitrendszerünk önfenntartó rendszere. Azért olyan nehéz egy hitrendszeren vagy hiedelmen változtatni, mert védi önmagát. Ahhoz, hogy bármi megváltozzon, nagyon nagy energiára van szükség az ellenkező és számunkra jó irányba, valamint egy alapvető nyitottságra, hogy felülvizsgáljuk: segít-e vagy korlátoz-e minket az a bizonyos hit vagy hiedelem. Ez piszkosul nehéz, és nagyon mély (sokszor igen fájdalmas) önvizsgálatot igényel. Néha persze elég egy belátás vagy egy kis rés, amelyen be tud világítani egy másik “nézőpont” is. Lehet kísérletezni, szabad a pálya!

Egyszóval: csúnyán megbuktam a valódi segítségnyújtás tesztjén, de legalább beláttam, hogy hibáztam és bocsánatot is kértem utána. Valamint magamról is nagyon sok mindent megtudtam ebben a beszélgetésben, és ezért hálás vagyok, hogy mindez a felszínre jött.

+ még egy jótanács így a végére: ha valaki nem kér a segítségünkből, akkor ne segítsünk neki!

Nektek mi a véleményetek a segítségnyújtásról? Mit tartotok valódi segítségnek? Hogy viselitek végignézni, ha valaki “rosszul” segít?

a kép forrása: http://erdekessegekavilagbol.network.hu/kepek/kinarol_kepek_mucuska/kinai_halasz_22

Yukatengi meséje, avagy a hallgatás művészete

Northern_Exposure_7162

Nem is oly rég néztem meg a Miért éppen Alaszka? (angol címe: Northern Exposure) című sorozatot a testvérem ajánlására, aki már másodjára nézte akkor végig (ami nála ritka…)

 

Szerintem nem lövöm le a poént, ha röviden leírom a történet lényegét: New Yorkból ösztöndíjjal kerül Alaszkába egy frissen lediplomázott orvos, és az ő “beilleszkedéséről” szól lényegében a történet, közben bemutatva a kisváros kis számú, de annál karakteresebb lakóit. Zseniális!!!

Nagyon szerettem benne szinte mindenkit, valamint a történet “lassúságát” is. Nincs benne felesleges időkitöltés, hanem valódi és tartalmas, emellett vicces és szórakoztató. Ritkán találkozik ma már az ember ilyen részletességgel kidolgozott sorozatot. (na jó, talán a Breaking Bad, de az egy külön történet!)

A főszereplő, Dr. Joel Fleischman karakterfejlődését pedig öröm volt nézni, ahogyan egy pökhendi, beképzelt, magától teljesen elszállt emberből hogyan válik mély érzésű, alázatos és valódi emberré. Gyönyörű volt! (sajnos a sorozat befejező részeit a színész már nem vállalta, és lecserélték, aki nekem már nem tetszett, de ez a maradék 95%-on mit sem változtat)

Volt még egy kedvenc szereplőm, Marilyn, aki a rendelőben volt a doki mellett asszisztens. Imádtam, hogy csak akkor szólalt meg, amikor valódi mondanivalója volt és hallgatott, amikor nem. Sok ember tanulhatna tőle!

Az ő történeteiből hoztam el Nektek egy gyöngyszemet. Marilyn a doki anyukájának mesélte ezt, aki rengeteget beszélt és nem hallgatott meg másokat. Pedig néha nagyon hasznos tud lenni, ha meg tudjuk értő figyelemmel hallgatni, hogy a másik mit is mond és ne adj Isten még be is tudjuk fogadni a gondolatait… (hát nem könnyű, de szabadon gyakorolható!)

 

Következzék hát a történet:

“A sas nem volt mindig sas.
A sas, mielőtt sas lett volna, Yukatengi volt a Beszélő.
Yukatengi folyton csak beszélt.
Folyton járt a szája.
Csak magát hallotta.
Sem a folyót, sem a szelet, sem a farkast.
A holló egyszer azt mondta neki, hogy éhes a farkas.
Ha nem beszélnél, meghallanád.
Ahogy a szelet is.
És ha meghallod a szelet, repülni fogsz.
Yukatengi így befogta a száját és átváltozott sassá.
A sas szárnyal.
És röptében benne van minden mondanivalója.”

Nekem ez nagyon tetszett és amikor elhangzott a filmben én elbőgtem magam. Ez mostanra már megváltozott, lehet hogy sokszor hallottam, vagy már kevésbé vagyok szentimentális, ez lényegtelen. Mindenki szabadon véleményezheti és átfolyathatja magán.

Kinek hogy tetszett? Ki látta ezt a sorozatot? Kíváncsian várom, kinek milyen tanulságos szösszenet maradt meg belőle.

Képek forrása: http://tvtropes.org/pmwiki/pmwiki.php/Series/NorthernExposure és https://www.pinterest.com/vickirean/northern-exposure/

Elvárás

Elvárás

Ma csúnyán belefutottam (újra) abba, hogy fejben lejátszottam valamit és aztán az teljesen másként alakult. Ettől csalódott, majd frusztrált lettem, ami azt eredményezi, hogy ezt a bejegyzést háromnegyed egykor írom éjszaka, mert nem tudok aludni. Ugyanis semmilyen lazító, nyugtató módszer nem hat most rám…

De ha már itt vagyok, akkor megvizsgálom közelebbről, hogy mi ez most bennem, mit akar üzenni és mit tehetek másképpen legközelebb. Legfőképpen: hogyan tehetném le az elvárásaimat úgy végleg. (egyáltalán képes lennék erre?)

Gombóc van a torkomban, legszívesebben bőgnék, de még arra a pontra sem jutok el. Ha sikerült volna megszeretnem a mozgást, akkor most lemennék futni, dacolva a hideggel és azzal, hogy még jobban felébredek tőle. Ehelyett most itt ülök és elemzem magamat, ami végül is elég jó tanulási alap, igazán nem panaszkodhatok.

Ha be kellene azonosítani az érzésemet, akkor az most egy enyhe düh lenne. Ugyanakkor tudom, hogy én hoztam létre, mert elvárást támasztottam, majd nem az történt, amit és ahogyan én szerettem volna, erre bepipultam. Pedig ha tudnék elvárások nélkül létezni, akkor ez a belső feszültség most létre sem jött volna. Ha nem lenne bennem ragaszkodás egy konkrét végkimenetelhez, akkor most gyermeki békével az arcomon aludnék már réges régen.

Megvizsgálva ezt az egész helyzetet, nem is igazán lényeges. Mégis ahhoz eléggé komolyan veszem, hogy belső feszültséget szítsak vele és megzavarjam a később szinte pótolhatatlan és nagyon fontos alvásomat. Azaz felcseréltem egy butaságra egy létfontosságú folyamatot: alvás helyett hisztizek magamban.

Mégis, ezt így végiggondolva, még jobban fortyogok, mert azzal, hogy elbagatelizálom ezt a jelenlegi helyzetet, csak még jobban fokozódik. Tehát ami legjobbat tehetem magammal, megkapja teljes odafigyelésemet és időmet.

Következzék tehát egy őszinte párbeszéd magammal:
-Mi a baj?
-Az a baj, hogy nem az történt, amit én akartam.
-Ez miért baj?
-Mert nem teljesült az akaratom.
-Ha teljesült volna, most elégedett lennék?
-Igen.
-Hogyan érezhetném magam most jobban?
-Ha teljesülne, amit szeretnék.
-Van erre most esély?
-Nincs.
-Akkor hogyan érezhetném magam jobban?
-Ha sikerülne letennem azt, hogy ez most nem úgy történt.
-És mi ennek az akadálya?
-Igazából semmi.
-Akkor miért nem teszem le?
-Mert így fontosnak érezhetem magam azáltal, hogy ragaszkodom a saját végkimenetelemhez és ahhoz a tévhithez, hogy csak akkor lehetek boldog és elégedett, ha az történik amit én akarok.
-Igaz ez?
-Nem.
-Lehetek boldog anélkül is, hogy valami másképpen történik, mint ahogyan én akarom?
-Igen.
-Akkor most valójában mi a fontos, az, hogy az történjen amit akarok, vagy az, hogy boldog legyek?
-Az, hogy boldog legyek.
-Hogyan érezhetném magam boldognak?
-Bárhogyan.
-Van feltétele a boldogságomnak?
-Nincs, mert ez egy állapot, csak meg kell engednem.
-És mi akadályoz meg benne, hogy boldog legyek?
-Semmi. Illetve néha az, hogy elfeledkezem arról, hogy ez az alapállapot és csak meg kell engednem.
-Most megengedem?
-Már igen.
-Jobb érzés?
-Határozottan igen!

…ennyi volt, megyek aludni. Mindenkinek jó éjszakát!

kép forrása: http://kutyabaratok.com/kutyafoto/241_a-baratsagban-nincs-elvaras-igy-hat-nem-is-lehet-csalodni-baratsag-az-amikor-ket-langnyelv-egyutt-langol-amikor-ket-faklya-fenye-osszeadodik

1 2 3

A weboldal ún. cookie-kat vagy sütiket használ. (Több információ)

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezár