Aliz Amikor kicsi voltam és anya azt mondta, hogy legyek türelmes, ez és ez fog történni, vagy ezt és ezt kapom majd, aztán vagy elfelejtődött vagy nem úgy jött össze a dolog és én akkor tudom, hogy milyen csalódött és mérges voltam.
Ugyanez megismétlődött, amikor az egyik barátom megígérte, hogy elmegyünk kirándulni vagy bármilyen más programot, aztán nem jött össze vagy nem úgy jött össze, akkor szintén ugyanezt a gyerekkori csalódottságot éreztem, hogy én nem is vagyok olyan fontos, simán meg lehet rólam feledkezni, illetve van más sokkal fontosabb dolog. Legalább is én így értelmeztem.
Nagyon sokat dolgozom az elvárások elengedésén, de a jelenlegi helyzet mégis azt mutatja, hogy van még mit tanulnom. Egy hozzám nagyon közel álló személy tesz most ezzel próbára. Pl. most megígérte hogy megcsinálunk egy bizonyos dolgot délután, ami nekem nagyon fontos és szívemnek különösen kedves. De aztán elúsztunk a tennivalókkal (amik nekem másodrangúak, mégsem tudtam félretenni) és “hirtelen” fél tizenegy lett. Amikor eszembe jutott, hogy az elkövetkező héten esély sem lesz bepótolni, ugyanaz a harag öntött el, mint gyerekkoromban, miközben tudom, hogy nem szándékosan csinálta és hagyta ki az eseményt.
Ami most nagyon nehéz, az az “idilli állapot” képének az elengedése, és egyszerűen tudatosítani magamban, hogy minden úgy van jól ahogy történik, hiszen, ha másképpen lenne jó, akkor úgy történt volna. Semmi értelme ragaszkodni az érzéseimhez és tulajdonképpen én most azért is érzem magam rosszul és azért is bőgök, mert még mindig ellenállok a “valóságnak”. Nem tudom elfogadni azt ami VAN. Pedig semmi mást nem tehetek az elfogadáson túl. Nem forgathatom vissza az időt, nem győzködhetem a másikat, hogy de igenis csináljuk meg, mert nekem az fontos lett volna. Egyszerűen ez most így történt és kész.
Igazából minden rajtam múlik, és ez sokkal keményebb meló, mint az nekem elsőre tűnt. Hiszen, milyen bagatell dologbak is látszik az elengedés: csak “hagyni” kell, semmi erőfeszítést nem kell tenni!!! Pont ezt viselem olyan rosszul, mert most sokkal könnyebb lenne cselekedni. Szerintem ezt a feszültséget fogom átvinni jövőre a mozgásba. Csak felidézem, hogy milyen rosszul is éreztem magam, amikor feszített belülről az ellenállás, és rögtön könnyebben rá tudom magam venni, hogy cselekedjek, azaz tornázzak vagy fussak. Ott az izmok valamelyest megoldják helyettem a dolgot. Megfeszülnek, majd megpihennek.
Már csak ettől is sokkal jobban érzem magam, hogy ezt összefoglaltam és szavakba önthettem. Igazából a helyzetem egyszerre könnyű és nehéz. Könnyű, mert már nem tehetek semmit és pont emiatt nehéz is elfogadni, hogy már nem tehetek semmit.
Amit tehetek, hogy megkeresem a jelen pillanatban, hogy mi a szép. Mert lehet, hogy az elvárásom képe jól “beködösített” és emiatt nem is igazán láttam meg, hogy ami történt helyette, az sokkal jobb vagy szebb, mint amiért én most egyáltalán fel vagyok háborodva.
Pédául még csak meg sem kérdeztem magamtól: mi a baj? Mi bánt? Lehet, hogy csak több figyelemre = szeretetre vágysz? Biztosan csak úgy és csak akkor lehettél volna boldog, ha az a dolog megtörténik? Ha gondosan megfigyeled, ami történt “helyette” azt valóban megengedted magadnak, hogy átéld? Figyeltél-e arra az eseményre “valójában”? Vagy csak hagytad elsuhanni, kesergések közepette?
Ti fel tudtátok számolni az elvárásaitokat? Hogyan kezelitek ha valami nem úgy történik, ahogyan arra már “felkészültetek”? Hogyan oldjátok fel az ebből fakadó csalódásokat? Kíváncsi vagyok a véleményeitekre.
A kép forrása: http://pszichozona.hu/tudatos-jelenlet-gyermeknevelesben-mindful-parenting/