Aliz Milyen sokszor hallottam kiskoromban, hogy “Figyelj oda!” vagy “Figyelj már, nézz a lábad elé!” Ezek voltak az első olyan kizökkentések, amikor olyasmire kellett figyelnem, ami vagy az adott esetben nem érdekelt, vagy a saját belső világom sokkal jobban lekötött, mint a külső világ (ebből is látszik, hogy gazdag fantáziával megáldott befelé forduló kisgyerek voltam). Természetesen anya (vagy amelyik felnőtt éppen vigyázott rám) óvó mondatai lehettek ezek jórészt, amiért utólag is hálás vagyok neki(k).
Aztán később szintén olyan dolgokra figyeltem, amire mások mondták, hogy figyeljek oda, de a legtöbbje nem érdekelt, “csak elhittem”, hogy más jobban tudja nálam, és az én értékes időmet+energiámat megérdemli az adott személy vagy dolog. Ezeket aztán el is felejtettem, akármennyi órát is szántam az adott információ megjegyzésére vagy memorizálására.
A figyelem “fajtáiról” itt találtok bővebb infót magyarul és egy másik érdekes cikket angolul. Én most nem megyek ebbe nagyon mélyen bele, bár tény, hogy igen érdekes és gazdag terület.
Sokkal-sokkal később döbbentem rá, ó és milyen felemelő érzés volt!!! hogy az én időm az AJÁNDÉK (persze valójában nincs idő, mert minden a jelen pillanatban egyszerre történik, meg amúgy sem tudom még ezt nézetemet megfelelően megvédeni a keresztkérdések áradatában – bocsi Judit, ezt nem hagyhattam ki :o) A figyelmem pedig azt jelenti, hogy kire mire irányítom az fókuszt, kinek minek adom ezt az ajándékomat.
Innentől kezdve pedig hirtelen megnőtt a szememben a figyelmem értéke. Eddig tényleg válogatás nélkül habzsoltam az információkat, megkapta a figyelmemet olyan személy is aki nagyon nem érdemelte volna meg – illetve elvette egy nála sokkal értékesebb személytől a figyelmemet.
Rádöbbentem, hogy a szeretetnyelvem a minőségi idő, azaz az osztatlan odafigyelés a másikra a vele töltött időben, illetve azon igényem, hogy rám odafigyeljenek. Gary Chapman bácsi bővebben Az Egyedülállók öt szeretetnyelve című könyvében ír erről, amit egyelőre még nem olvastam, csak a rövid összefoglalóját és a tesztet csináltam meg. A könyvről bővebben itt olvashattok, a tesztet pedig itt találjátok.
Persze előre semmiről nem derül ki, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy nehezen derül ki, érdemes-e a figyelmünkre és az időnkre, azaz megérdemli-e a mi ajándékunkat?
Azaz most már mindig felteszem magamban a kérdést: Ez a személy vagy dolog, megérdemli az én figyelmemet? Megérdemli a neki ajándékozott időmet és energiámat? Ha azt érzem zsigerből, hogy IGEN – akkor jöhet, szuper, tetszik, kell még. Ha a válasz egy nagy NEM, akkor elegánsan leteszem az adott könyvet, nem találkozom az adott illetővel többet, abbahagyom a filmet, vagy otthagyom a rendezvényt (na jó, ezt azért felezzétek meg, nem vagyok még ennyire vagány…)
Fordítva is igaz: megérzem, ha nem figyelnek rám oda, ha éppen mondok vagy teszek valamit és ez nekem fáj. Viszont tudatosította bennem, hogy milyen érzés az, hogy ha én nem adom meg valakinek a neki járó tiszteletet és figyelmet – pedig megérdemelné. Lám-lám tükröt tart nekem.
Persze ez most nagyon szépen hangzik, és egy ideális világban minden tökéletesen történik. De ugye nem élünk ideális világban – milyen unalmas is lenne! – és én sem vagyok tökéletes semmilyen szempontból, szóval addig is marad az erre való törekvés, hogy igen is tegyem fel a kérdést, érezzem meg rá a választ és az alapján haladjak tovább.
Ti mire figyeltek oda? Kire mire szánjátok az időtöket? Milyen érzés, ha valaki nem figyel rátok? Kíváncsian várom, hogy mit gondoltok erről.
kép forrása: http://www.demotivalo.net/view/66821/figyelem