Yukatengi meséje, avagy a hallgatás művészete

Nem is oly rég néztem meg a Miért éppen Alaszka? (angol címe: Northern Exposure) című sorozatot a testvérem ajánlására, aki már másodjára nézte akkor végig (ami nála ritka…)

 

Szerintem nem lövöm le a poént, ha röviden leírom a történet lényegét: New Yorkból ösztöndíjjal kerül Alaszkába egy frissen lediplomázott orvos, és az ő “beilleszkedéséről” szól lényegében a történet, közben bemutatva a kisváros kis számú, de annál karakteresebb lakóit. Zseniális!!!

Nagyon szerettem benne szinte mindenkit, valamint a történet “lassúságát” is. Nincs benne felesleges időkitöltés, hanem valódi és tartalmas, emellett vicces és szórakoztató. Ritkán találkozik ma már az ember ilyen részletességgel kidolgozott sorozatot. (na jó, talán a Breaking Bad, de az egy külön történet!)

A főszereplő, Dr. Joel Fleischman karakterfejlődését pedig öröm volt nézni, ahogyan egy pökhendi, beképzelt, magától teljesen elszállt emberből hogyan válik mély érzésű, alázatos és valódi emberré. Gyönyörű volt! (sajnos a sorozat befejező részeit a színész már nem vállalta, és lecserélték, aki nekem már nem tetszett, de ez a maradék 95%-on mit sem változtat)

Volt még egy kedvenc szereplőm, Marilyn, aki a rendelőben volt a doki mellett asszisztens. Imádtam, hogy csak akkor szólalt meg, amikor valódi mondanivalója volt és hallgatott, amikor nem. Sok ember tanulhatna tőle!

Az ő történeteiből hoztam el Nektek egy gyöngyszemet. Marilyn a doki anyukájának mesélte ezt, aki rengeteget beszélt és nem hallgatott meg másokat. Pedig néha nagyon hasznos tud lenni, ha meg tudjuk értő figyelemmel hallgatni, hogy a másik mit is mond és ne adj Isten még be is tudjuk fogadni a gondolatait… (hát nem könnyű, de szabadon gyakorolható!)

 

Következzék hát a történet:

“A sas nem volt mindig sas.
A sas, mielőtt sas lett volna, Yukatengi volt a Beszélő.
Yukatengi folyton csak beszélt.
Folyton járt a szája.
Csak magát hallotta.
Sem a folyót, sem a szelet, sem a farkast.
A holló egyszer azt mondta neki, hogy éhes a farkas.
Ha nem beszélnél, meghallanád.
Ahogy a szelet is.
És ha meghallod a szelet, repülni fogsz.
Yukatengi így befogta a száját és átváltozott sassá.
A sas szárnyal.
És röptében benne van minden mondanivalója.”

Nekem ez nagyon tetszett és amikor elhangzott a filmben én elbőgtem magam. Ez mostanra már megváltozott, lehet hogy sokszor hallottam, vagy már kevésbé vagyok szentimentális, ez lényegtelen. Mindenki szabadon véleményezheti és átfolyathatja magán.

Kinek hogy tetszett? Ki látta ezt a sorozatot? Kíváncsian várom, kinek milyen tanulságos szösszenet maradt meg belőle.

Képek forrása: http://tvtropes.org/pmwiki/pmwiki.php/Series/NorthernExposure és https://www.pinterest.com/vickirean/northern-exposure/

1 hozzászólás on Yukatengi meséje, avagy a hallgatás művészete

  1. Csabi bácsi
    05/12/2019 at 20:49 (6 hónap ago)

    Igen. Ez az ominózus mese és a köré kerekített Queens-i zsidó családi történet egy a sorozat tényleg nagy pillanatai közül. Sajnos, nem sok volt belőle. De talán azért nem, amiért a sorozat egyáltalán elkészült.
    Kb. 30 év után, hogy újra megnéztem, napnál világosabb, hogy a sorozatot az alkotók egy ellen-sorozatnak és egy jó viccnek gondolták. Szerintem ők maguk lepődhettek meg legjobban, hogy sikeresek lettek. Pedig semmiből nem lehetett erre gondolni.
    Az első évad ezért is lehetett 6 részes, mert senki nem gondolta, hogy sikeres lesz. Ezek után meg már kár lett volna nem folytatni.
    Az abszurditásig kihegyezett karakterek, a blőd helyzetkomikumok, a kidolgozatlan háttérszálak mind-mind erre utalnak.
    Jó szimbóluma ennek a Brick kocsma portálja, ami egy ágaskodó pénisz, mégsem kötött bele senki. Ez ma már nem így lenne, nem lehetne így.
    Az alkotók összekacsintottak a társadalom értelmesebb részével, és egy abszurdot alkottak. És közben kiszolgálták a 90-es évek agyalágyult és megcsömörlött társadalmát. A sorozatban minden összekevertek egy hatalmas mixtúrává. Az indián ezotériát a zsidó életérzéssel, a feministát a homokosokkal, a lenézett gazdag embert a szexmániákus kocsmárossal… és ez lett belőle.
    Az indián misztika már az első évadban előkerül, amikor Chris többször is említi Castañedát. Mert vele jól eladható volt az a szinkretizmus, ami a 90-es évek gondolkodására volt jellemző.
    Jót nevettem, merz ma már semmiféle filmben ki nem lehetne ejteni azt a szót, hogy “buzi” vagy “buzeráns”, Maurice viszont végigbuzizza a sorozatot. Ma már nem tehetné. Ahogy dohányozni se dohányozhatna senki a filmvásznon.
    De nem ez a lényeg.
    Az indián misztika is a “kész átverés show” része volt. Nem mint ha számítana.
    Smi számít, hogy először az alkotók röhögtek egy nagyot rajtunk, hogy mi mindent bekajálunk – most meg én nevettem az egészen és 30 évvel ezelőtti önmagamon.
    Mert ez csak egy mozi volt. Egy blőd mozi. Kevésbé blőd, mint a kortárs Twin Peaks, de ugyanúgy blőd és abszurd.
    Mint maguk a 90-es évek.
    Köszönöm, hogy elolvasta!

    Válasz

Szólj hozzá

A weboldal ún. cookie-kat vagy sütiket használ. (Több információ)

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezár