Aliz A 2015-ös év legfontosabb tanítása számomra az volt, hogy meg kell tanulnom a mértékletességet. Még az csak hagyján, hogy meg kell tanulnom, de nekem sokáig fel sem tűnt, hogy ez milyen nagy probléma és hogy milyen sokszor elszalad velem a ló.
Nem tudok megálljt parancsolni amikor evésről van szó, nagyon sokszor eltúlzok dolgokat, és ha aggódni kell, akkor is nagyon szépen túl tudom pörögni magam. Meg még sorolhatnám, de ezek a publikus rész…
Persze vannak már részsikereim, mint például, hogy leálltam az öncélú ruhavásárlással (persze visszaestem egy párszor, de ez nálam már akkor is nagy szó), nem veszek már önfejlesztő könyveket (minek, hiszen úgyis mindegyik ugyanarról szól, csak más szavakkal megfogalmazva – simán olvasgathatom a már meglévőket – a végeredmény ugyanaz) és már kemény egy napja nem eszem finomított cukrot…
Illetve itt említeném meg, hogy voltam olyan bölcs, hogy nem szoktam rá a dohányzásra, alkoholra és egyéb drogokra. (óriási vállveregetés, hogy legalább ezekkel nem kell megbirkóznom)
Ami a legnagyobb félelmem, hogy milyen frusztráló is lesz, hogy ha nem eshetek túlzásokba. Illetve eshetek, de hogyan fogom magam ráébreszteni arra, hogy amit a túlzással elérek, az talán rövid távon élvezetet nyújt, hosszú távon azonban nagyon káros. (és itt most nemcsak az erőforrásaim idő előtti kimerítását értem, hanem a túlzások lelkemre gyakorolt negatív hatását is)
Félek a változástól és félek változtatni. Még akkor is ha ez a jelenlegi állapot nem fenntartható. A lényegi üzenet pedig már átment: a mértékletesség az egyetlen józan járható út, semmi másnak nincs értelme. Nem lehet az utat lespórolni, nem lehet a tanulást és a tapasztalást megúszni, nem lehet túlkapásokkal elnyomni a valódi szükségleteket. Nincs értelme elnyomi semmit például túlzott evéssel, mert a másik oldalon úgyis visszaköszön és megbosszulja magát. Csak akkor már másik arca lesz mondjuk elhízás formájában.
Egy korábbi bejegyzésben már említettem egyik kedvenc filmes idézetemet, amit nem szó szerint foglalnék itt össze: Ha a Jóistentől türelmet kérünk, akkor készen adja a türelmet? Nem, hanem alkalmakat, amikor a türelmet gyakorolhatjuk, míg végül türelmesek nem leszünk. Ha összetartást kérünk, akkor egy instant összetartó családot kapunk? Nem, hanem lehetőségeket, hogy megteremtsük szeretteinkkel az összetartozás élményét. Ezt most a saját esetemre lefordítva: ha mértékletességet kérek, akkor rögtön mértéktartó leszek? Valószínűleg nem, hanem olyan élethelyzeteket kapok, amelyekben az arany középutat is választhatom.
Végső soron minden értem történik, a jó is és a rossz is. Az életem egy nagy gyakorlópálya tele megtapasztalandó feladatokkal. A végén pedig hogy fogok neki örülni, amikor majd már magától értetődően hagyom ott a tányéron az utolsó szem krumplit. Vagy ami még jobb, eleve csak annyit szedek a tányéromra, amennyi pont elég. Sem többet sem kevesebbet – miközben érzem hogy jól döntöttem és elég.
Első lépésként tudatosítom magamban, hogy mindenem megvan. A hiány csak egy illúzió. Ha elég mélyen magamba nézek, vagy meditálok, akkor ezt érezni is szoktam. Csak aztán könnyen meg is feledkezem róla a nap folyamán. Ha viszont egy állandó jelenléttel meg tudom őrizni ezt a tudatomban, akkor az már fél siker. Hiszen miért is tolnék repetát (biztos ami biztos alapon), ha egyszer a főétel valóban elég volt?
Nektek milyen módszereitek vannak a túlzások visszaszorítására, akár a végleges feloldására? Hogyan oldjátok az esetleges belső feszültséget a mértékletesség vs. mértéktelenség kérdésében? Kíváncsi vagyok az élményeitekre és tapasztalataitokra.